Ujjábécé:
„Az ujjábécé vagy daktilológia olyan jelelési rendszer, amelyben a szokványos ábécé minden betűje külön jelet kap. Az elv bármelyik alfabetikus írásrendszerrel rendelkező nyelvre alkalmazható. Bizonyos konvenciók terén azonban vannak különbségek: nevezetesen, a brit kézi ábécét két kézzel jelelik, míg például az amerikai és a svéd rendszereket csak egy kézzel.
Az ujjábécé legfőbb erénye használatának tág tere és rugalmassága. Hamar megtanulható, és korlátlan számú szó jelelésére használható. Különösen alkalmas tulajdonnevek jelelésére, más jelrendszerekben ezek nem kapnak külön jelet. Az ujjábécé ezért a valódi jelnyelvnek is része, segítségével mutatják a tulajdonneveket, és vannak jelnyelvi jelek, amelyek betűjelekre vezethetőek vissza. A rendszer használata azonban rendkívül lassú, sebessége csak ritkán haladja meg a 300 betűt (kb. 60 szó) percenként. Továbbá egyáltalán nem használható, ha valaki nem tud betűzni ( ez problémát jelent fiatal gyermekeknél, akiknek még a kézforma szabályozása is gondot okoz.). A címzett számára távolról nehézséget jelent a kézformák megkülönböztetése, de még közelről is probléma lehet az érthetőség, ha a jelelés túlságosan felgyorsul, és a jelelő betűket kezd kihagyni.
Az ujjábécét legjobb kiegészítő rendszernek tekinteni, amely kényelmes hídként szolgál a beszélt és írott nyelv és a valódi jelnyelv között. A módszer használatáról a 17. század óta vannak feljegyzések. George Dalgarno filozófus például minden olyan családnak ajánlotta a használatát, ahol siket gyerek van, azt állítva, hogy ezáltal a jelelt nyelv elsajátítása éppoly természetes lehetne, mint a beszélté. Napjainkban néhány oktatási irányzat jelentős mértékben felhasználja az ujjábécét- Az Egyesült Államok-béli Rochester-módszer például az ujjábécé és a beszéd kombinációjára épül, és beszámoltak arról, hogy a Szovjetunióban, széles körben használatos a cirill betűs kézi ábécé.”
Jelzett beszéd:
„A szokásos szájról olvasási technikák csak meghatározott (a száj elülső részén képzett) hangok világos megkülönböztetését teszik lehetővé, és sok mondatot a szájról olvasók csak nehézségek árán tudnak megérteni, különösen, ha a kontextus nem világos (például a Ki sír itthon? mondat, ahol a száj pozíciója szinte végig azonos.) A jelzett beszéd ezeket a nehézségeket kívánja kiküszöbölni, lehetővé téve a siket személy számára, hogy a beszéd során „lássa” a beszédhangokat. A jelzett beszéd olyan, kézjelzésekből álló rendszer, amely a szájmozgásokat kísérve felhívja a figyelmet a beszéd fonemikus szembenállásaira. A rendszert 1966-ban dolgozta ki R. Orin Cornett amerikai nevelő (1913-), s azóta több mint harminc nyelvre alkalmazták.
A rendszer 36 jelzést használ az angol 44 fonémájához. A magánhangzójelzéseket a kéz pozíciója mutatja. Négy pozíciót különböztetnek meg: oldal, torok, áll és száj. Minden egyes pozíció három, különböző ajakformával képzett magánhangzót jelez; az ugyanazzal az ajakformával képzett magánhangzókat így könnyen meg lehet különböztetni a kísérő jelzés megfigyelésével. A mássalhangzójelzéseket a kéz alakja mutatja. Nyolc kézalak van, ezek mindegyikéhez különböző ajakformával képzett mássalhangzók egy csoportja van hozzárendelve, ahogy mássalhangzók esetében, úgy itt is, az azonos ajakformával képzett mássalhangzók a kísérő jelek megfigyelésével különböztethetőek meg.”
/ Forrás: Crystal: Nyelv enciklopédiája 283-284. oldal)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.