Olvasok Feldmár Andrástól egy könyvet,( egy előadássorozatának leírása) de annyira ég a kezem alatt,hogy mielőtt befejezném,már írok róla:) Ő egy híres pszichológus és ebben a kiadványban sokat beszél az orvos-beteg kapcsolatról is,és kb. mintha az én tapasztalataim írta volna le:)Ha lesz még benne ilyesmi, majd egy következő posztban megírom még:)
Először egy kínai pédázatból egy részlet,mester mondja a tanítványának:
"Nem a füleddel hallasz, hanem a szíveddel. Nem a szíveddel hallasz, hanem az életerőddel. A hallás álljon meg a fülnél, a szív pedig az egyetértésnél."
A hallgató megnevezésről (egyetértek vele, mert ennyi erővel kiadhatnák könyvbe amit elmondanak az egyetemen, még szemináriumokon sincs beszélgetés néha):
"Nagyon meglepődtem azon, hogy az egyetemi diákokat itt Magyarországon hallgatónak hívják. Nagyon megijesztett, hogy ti csak hallgatni fogtok. Ez nagy baj lesz számotokra, mert én nem mindig fogok beszélni. Sokkal jobban szeretem a párbeszédet, mint a monológot"
Ezt azért tartottam fontosnak, mert az jutott eszembe, hogy ez is egy hátráltatója lehet annak,h a siketek felsőoktatásba kerüljenek.
Utána sokat ír a betegségek megítélésről illetve arról,hogy honnan tekinthetünk valakit elmbebetegnek. Itt is bele tudtam magam élni,bár nem konkrétan a siketségről,mint állapotról votl szó. De fontos,hogy a fogyatékosok elkülönítésére és ne csak a szellemi fogyatékosokéra gondoljunk:
"Ha nem félek egy oroszlántól, akkor gyönyöködöm az oroszlánságban. Ha azonban félek tőle,akkor be kell börtönözni, akkor el kell választanom magam tőle. Akkor le kell lőni. A félelem tehát nagyon fontos tudatállapot." "ha megismerjük az oroszlánokat úgy,mint ahogy például az etológusok, akkor hamar megtudjuk, hogy éhesek-e vagy nem és ha éhesek akkor vigyázunk. Ha nem éhesek, akkor nem fognak bántani. Ha nem ijesztjük meg azzal,hogy bántjuk gyerekeiket, akkor nem fognak bántani. Tehát ha ismerjük őket,akkor nem kell félni tőlük."
Majd az orvosi hozzáállásra tér át. Megfogalmazza,h mi lenne a jó, és sajnos tényleg nem így van. Nekem egy évig tartott,amíg találtam ilyen orvost és el mertem neki mondani,h miket hallok a fülzúgás mellett. Ugyanis amikor elvesztettem a hallásom és sírtam miatta a kórházban beinjekcióztak és átküldtek a pszichiátriára. Nagy szerencsém volt,h egy olyan orvos volt ott,akinek eszébe jutott,h lehet,h rossz,h elvesztettem a hallásom,és ezért sírok. Amúgy lehet,h még mindig ott lennék. Utána semmiről nem mertem beszélni ami kicsit is fura volt a betegségemmel kapcsolatban. Aztán egy év múlva megtaláltam a világ legrendesebb fül-orr-gégészét,akinek el mertem mondani,nem nézett hülyének és ő nyíltan megmondta nekem,h nem tudja,h mi a bajom de ennek ellenére nyugodtan forduljak hozzá bármikor. Nem úgy adta elő a CI-t, h anélkül nem tudok majd élni, hanem meghagyta nekem a választási lehetőséget, csak elmondta, h ez van és nem akarja rámeröltetni,olvassak utána és döntsek. Szóval vmi ilyesmi hozzáállás az,amiről Feldmár ír:
"Ha azonban rájövök arra,hogy bármilyen pillanatban velem is történhet olyasvalami, amiért ezeket a betegeket behozták, hogy mindannyian ugyanabban a csónakban evezünk, hogy nincsenek "ők" és "mi",hanem mi mindannyian mi vagyunk,ha be tudjuk fogadni azokat, akiket bolondnak nevezünk,akkor az a baj,hogy a saját "bolondságunkkal" is meg kell bírkóznunk. Szerintem nem különbözünk annyira azoktól, akik kórházban vannak."
"Addig ameddig nem nehezíti meg az életemet,addig nyugodtan gondolhat,amit akar. Ha valaki azt mondja, h én angyalokat látok és hangokat hallok,akkor irígylem. Mert az én életem szürkébb,mint az övé,hozzám senki sem beszél,s én olyanokat nem látok."
"Ha valaki elmenne hozzád és azt mondaná,hogy angyalokat lát és hangokat hall, s ettől szenved,akkor mit mondanál neki?
Akkor azt kérdezném,hogy ettől miért kell szenvedni? Elhiszem neki,hogy szenved, de inkább azon dolgoznék vele, hogy nem tudna-e úgy angyalokat látni s hangokat hallani, hogy közben élvezi és nem szenved."
Persze ennek a kialakult helyzetnek valamilyen szinten mi betegek is okai vagyunk. Ugyanis könnyebb ráhárítani a felelősséget másra és tőle várni döntést. Ha egy orvos azt mondja,h nem tudom,h mi baja van,akkor rossz orvosnak tartjuk. Ezért mégha nem is tudja,úgy csinál, mintha biztos lenne a dolgában:
"Nagyon kényelmes dolog, azt hinni,hogy mindig vannak nálunk okosabb emberek, és ha bajba kerülök, akkor majd vki megmondja,h mi a baj, és mit tegyek.Egyszóval,ha bajba kerülök,akkor csak okos emberekhez kell menni. Az orvosokra ez a szerep van rávetítve."
"Ha elmennék egy orvoshoz,de az orvos nem vallaná be nekem, hogy halvány gőze sincs arról, mi történik bennem,akkor ő nem lehetne az orvosom. Én olyan orvost akarok magamnak, akivel partnerként beszélhetek arról, ami történik. Elmondaná nekem,amit partnerként tud arról,ami történik,én pedig eldönteném,hogy mit csináljak, melyik utat válasszam."
"Nagyon jó érzés a felelősséget átadni másoknak. Olyankor az ember úgy érzi,h a gyerekkorának soha sincs vége."
Végül zárásként:
"De ha már illuziókról beszélünk- csak azért hogy még jobban leromboljam tudományos nézeteiteket-van itt egy másik dolog,amiről azt gondoljátok,hogy valóság. Ezt úgy hívják,hogy kazualitás. Hát ez sem létezik. Képzeljétek el, hogy egy tudós ül egy fal előtt,s e mögött a fal mögött van egy világ. Ő azonban csak egy hasadékon keresztül lát át a falon túlra. Csak az látja,ami a hasadékon túl látható. Ez annak a metafórája, hogy nekünk csak szemünk van,fülünk van, jó,van még mikroszkóp,meg teleszkóp,de azok mind csak egy olyan hasadékot alkotnak,amelyen át kilesünk a világba."
/Feldmár András: A tudatállapotok szívárványa/
